Egy perce duruzsol a motor, már rajta ülök, fejemen a bukó. A bőrdzseki összehúzva, ha borulnék ez a bőr kopjon. Húzom a gázt finoman, amikor a belső zsebből meghallom a telefoncsörgést. Fék, sztenderre billentem, a nyeregben maradok. Jobb kezemmel a kulcsot fordítom, ballal a cipzárt húzom, és emelem ki a telefont. Sok éves rendőr cimborám az. Ritkán találkozunk, de legalább hetente beszélünk telefonon. Szakmázunk, csevegünk picit, támogatjuk a másikat a távolból is. Kellemes barátság ez. A heti beszélgetés délelőtt már megvolt, oka van, hogy most hív. Felveszem, de mivel a bukó még a fejemen, ki is hangosítom egyből.
- Van két perced?
Hangja nem hagy kétséget. Lekapom a sisakot, hangosítás vissza, fülemhez tapasztom a készüléket.
- Most tettük hordágyra!
Hallom, hogy zihál… Figyelek!
Álmos kis Budapest melletti településen lakik, ott vitte haza haverját autóval. Visszafelé már egyedül a körforgalomból kihajtva csoportosulás az úton. Egy autót vesznek körbe. Mint megzavart hangyák, rohangálnak látszólag céltalanul az emberek. Baleset. És komolynak tűnik a reakciókból. Edzett fickó, de gyomra összeszorul.
Add, hogy csak egy almás láda essen le, és a szétgurult golyóbisokat űzzék a járókelők.
Kiszáll, és ahogy visszacsukódik a kocsiajtó, rányomja a zárat. Mindig gondolkodik, elővigyázatos. Százhúsz kilója, százkilencvenes magassága érintés nélkül is utat nyit a tömegben. És akkor meglátja…
Törékeny test a gyalogos-átkelőhely után pár méterrel az úttesten. Tizenkét év körüli leányka hanyatt fekve, hosszú haja arcát borítja, mellkasa vadul emelkedik. Le-fel, számolni sem tudja, pedig pár lépéssel mellette terem. De legalább emelkedik. Egy férfi keze a fekvő válla alatt, ülő helyzetbe emelné. Ráordít…
- Ne mozdítsa, ne nyúljon hozzá!
Hátrarebben. Nem csak a segíteni akaró, mindenki, aki a közelben állt. Megáll a tömeg, őt figyelik. Figyelik, mert felkapta a fonalat. Gyomra görcsben, otthon várja két kis gyermeke.
Cselekedni!
Érzi a lüktetést a halántékán.
Cselekedni!
Látja magukat pár éves gyermekeivel, ahogy közelednek az út széléhez.
Cselekedni!
Leguggol a picikhez, úgy magyaráz.
Cselekedni!
Feleszmél, pedig az egész nem tarthatott tizedmásodpercig se.
- Hívták a mentőt?
Az igen választ meg sem várva emeli a telefont, és már csörög. Őt nézik.
- Ki látta mi történt?
Páran emelik a kezüket.
- Rendőr vagyok!
A vonal másik vége életre kel. Sokszor elmondta már nekem is. Ha súlyos a baj, mindig egyeztetni a mentőkkel. Inkább kétszer, mintha senki sem hívta volna őket. Persze, telefonáltunk – mondhatnák, de a sokkban a párját, bárkit hív, de nem azt, akit kell. És meséli mi történt, majd utána meg van győződve, hogy a mentőkkel beszélt. Két-három mondat, és tisztázzák, tudnak róla, úton a segítség.
A telefonban elcsuklik a hangja.
Letérdel a kislány mellé, haját óvatosan félrehúzza, tekintetét keresi. Feje két oldalán sérülés. Az egyiket az előrébb álló személyautó szélvédőjétől szerezte, a másikat az aszfaltra érésnél. Egyik sem szép, de eszméleténél az apróság. Beszél hozzá, ám nem mozdítja, nem tudni mi sérült még. Reagál a szavakra, pislog, szeme sarkából könny indul, a seb melletti vérrel keveredve csordogál apró csíkban. A végtagok nem állnak rendellenesen, zihálva, de folyamatosan veszi a levegőt. Megfogja a kis kezet.
- Ne beszélj, csak figyelj rám!
És mondja neki, már nem is tudja mit, csak beszél hozzá.
Arrébb emelem a telefont a fülemtől, zokog az óriás.
Hamar kiért a mentő. A vákuumágyba emelésnél még segít, aztán hagyja a stabilizálást, hátrébb lép. Másfél óra múlva indult csak a mentő a kórház felé, de arcukon az elégedettség látszik, minden rendben lesz.
Míg befutnak a kollégák, biztosítja a helyszínt. Visszaülteti autójába az okozót, az indítókulcsot a zsebébe süllyeszti. A menetirány szerinti bal oldalon áll a betört szélvédőjű jármű, vezetője a zebra előtt előzött.
Legutóbbi hozzászólások