Épp csak a szundiig emeli kezét, és máris visszazuhan a kútba. Az éber, forgolódó, nyúlós álom folytatódik. Félig agyonverve, feszültséggel a gyomrában riasztja a következőnek beállított ébresztő. Ez most jó reggel, a másodiknál már kezd ébredezni. Nem ritka, hogy 4-5 szundi után képes csak felkelni.
„Csak pihentetem a szemem” – szűrődik be szinte valósan. Jó negyven éve hallotta ezt minden reggel, amikor iskolába menet ébresztgette szüleit. Aludtak még, amikor reggeli és tízórai nélkül kilépett az iskola felé. Mi ez a pihentetik a szemüket? – sosem értette. Ahogyan annyi mást sem, de egy idő után rájött, hogy felesleges is a kérdés. „Csak” – jött a tömör válasz szinte mindenre.
Megembereli magát, nyújtózkodni kezd. Tenyerével arcát gyűrögetve pezsdíti a vért. Ereiben a kocsonya útra kél, hígulni kezd, lassan elér az oxigén az agyig. Feláll, fejét jobbra-balra fordítja, csípőjével kontrázik a mozdulatra. Nem lesz jobb, dereka sok éve fáj már. Az első cigi után múlni szokott a fájdalom.
Tizenkét évesen ült a WC-n, és a falra szerelt hamutartót birizgálta. Szülei itt hosszan üldögélve füstölték tele a kis helyiséget. Az egyik hosszabb csikket próbálta éppen meggyújtani, amikor édesanyja rányitott. „Ne azt próbálgasd, egy igazit” – kínálta anyja. A szülő azt hitte, majd kedvét szegi a gyereknek, ha beszívja a füstöt. Köhécselt is rendesen, mire anya büszkén nézett körbe, holott csak ketten voltak az egész lakásban. A gyerek érdeklődő kérdésére, hogy ha ez ilyen rossz, akkor ők miért dohányoznak, nem kapott rendes választ. „Csak! De te ne cigizz!”
Egy év múlva a haverokkal a ház mögött próbálta újra. Ott már nem lehetett köhögni, kinevették volna. És ő már nagyon unta, hogy kinevették. Eleinte a felszereléshiányért kapott egyest. Hiába kérte otthon a szüleit, hogy matekra szükség lenne a körzőre, meg a derékszögű vonalzóra, ők feleslegesnek tartották. Ha használni kellett, a padszomszédjától kérte el, de ez hamar kiderült. Az osztálytársai mindig nevettek rajta. Az első igazgatói intőjét is ezért kapta; kinevették, ő meg ütött. De itt már menő volt. Itt nem számított, hogy nem tudott felolvasni egy sort hiba nélkül, hogy több volt az „izé” a mondataiban, mint névelő. Úgy tüdőzte le a füstöt, mint a nagyok. Felnéztek rá, büszkék voltak a haverjai, micsoda pasi. Otthon is férfi akart lenni, de amikor a fakanál törik a fenekén, nehéz keménynek lenni. Apjának elvei voltak. Minden egyes rossz jegyért vagy beírásért egy fakanál ütés. Ha nem mondja el, akkor a titkolt napok szorzóként jelentek meg az egyenletben. Gyűlölte a matekot.
Nem szerette az ünnepeket sem. Minek örülnek? Az anyák napja évek óta nem jelentett számára semmit. Megvette anyja kedvenc virágát, tettetett mosollyal átadta, aztán már viharzott is el otthonról. Ültek a haverokkal, járt az üveg körbe-körbe. Röhögtek. De itt már nem rajta, hanem vele. Az ok mindegy is, itt jó kedve volt. Otthon utoljára talán akkor, amikor édesapja névnapjára feles poharakat vett, és apja büszkén csomagolta ki az ajándékot. Köszönöm helyett összeborzolta a haját, aztán ment felavatni a poharakat. Eleinte szórakoztatta, ha szülei mellett a vendégek nyelve is össze-összeakadt a mámoros állapotban, később már cikinek tartotta. Ahogy a haverokkal együtt fetrengtek – hol az italtól, hol más gyorsítótól, avagy lassítótól – néha még beugrott, hogy hasonlóan szánalmas állapotú lehet, mint a szülei voltak.
Távolodni akart, de a kitaposott nyomvályúból nem tudott szabadulni.
Körbenézett a lakásban, botladozva közeledett a mosdóhoz. A tükör mocskát hónapok óta nem törölte le. Minek is? Szakállas már évek óta, borotvát csak a boltban lát egy ideje. Saját magában meg soha nem akart gyönyörködni. Bezzeg a csajok, azok órákat töltenek a tükör előtt, és kenik magukra a drágábbnál drágább feleslegeket. Ezen sokat veszekedtek a volt feleségével. Ha neki nincs sörre, akkor neki se legyen cicomára. Tíz éve hagyta el, a gyerekét kilenc éve nem látta. Hálátlan kölyök, ő bezzeg nem merte volna ezt megtenni.
A sűrű forró fekete kávét hangosan szürcsölgette. Senkit sem zavart, üres a lakás. Egymás után szívott cigarettái harmadik csikkét nyomta el a hamutartóban, mire késznek érezte magát, hogy elinduljon. Magára húzta az este a sarokba dobott nadrágot, beledugta a bakancsba lábát, csoszogva elindult, hátra se nézve húzta be az ajtót maga után. Már az első lépcsőfordulóban járt, amikor zsebében csörgő kulcsai eszébe juttatták, hogy nem zárta be a lakást. Egy légvételnyi időre lassított csak, aztán ment tovább.
Minek menjen vissza, oda be nem teszi senki a lábát.
Joss Stone fekete hangjával, meztelen talpakkal oson be az álomba. Már az első akkordnál ébren, de élvezi a halk, lágy zenét. Kimondottan szép szombati napra virradt. Az ébredéskori álmosságnak, ólomnehéz szempilláknak nyoma sincs. Kipattan az ágyból, tettre késznek érzi magát. Félrehúzza a függönyt, a domb mögött már pirkad. Kitárja az ablakot, beözönlik a kellemes tavaszi idő. A madarak éneke mindig fülbemászó, de most még vidámabb trillákat hoz a hajnali szellő. A szúnyoghálón keresztül megszemléli a kívül rekedt éjszakai ragadozókat. Aprócska lábaikkal a háló rései közé szorulva ernyedten verdestek szárnyaikkal. Finoman kipöccinti a kis lábikókat, ők pedig erőtlenül, de vidám zümmögéssel szállnak tova. Kilép a szobaajtón, még a riasztó kódjának bepötyögése is muzsika füleinek. Macsek cica léte ellenére farkcsóválva baktat felé. Félúton megáll, mosolyra húzódik pofája, mellső lábait előre nyújtva megropogtatja ízületeit. Meztelen talpa halkan csattog a folyosón, a lépcsőn már pajkosan mókázva robognak le. A reggeli hidratálás okán a második pohár vizet zúdítja le kiszáradt torkán. Ahogy áramlik szét a vízenergia a testében, a hidratálás szón agyal. Pont úgy, pont olyan értelmetlenül végigzongorázik a fejében, mint mosogatáskor Agatha Christie példája, aki állítólag annyira gyűlölt mosogatni, hogy ilyenkor találta ki a legjobb gyilkosságait. Míg az este bekészített kávé lefővést gyanánt fortyog magában, a felturbózott joghurton nyammog. Aztán bögre elő, a beletöltött kávét tejbe fojtja, és mikróba vele. Még a legnagyobb nyári melegben is olyan melegen issza, hogy alig bírja tartani. Forrón szereti. Leül az ablak elé, s mint egy csinos derekat átölelve, két tenyerével átfogja a bögrét. Lassan, aprókat kortyol, és gondolatai már messze szállanak.
De bolond álom volt. Valaki más bőrében ébredve, más gyermekkorának emlékeit élte újra. Brr – rázta ki a hideg, pedig kellemes meleg még a tejeskávé. Felnőtt gyermekein, azok kisgyermekkorukon mélázik. Ketten már önálló életet élnek, a 16 éves lányzó még szunyókál, ahogyan párja is az igazak álmát alussza. Mielőtt az imént kiugrott a közös takaró alól, egy puszkát nyomott homlokára. A beáradó napfény elől tettetett durcival fordult a fal felé, összegömbölyödve, a takarót a feje búbjáig húzta, hogy légrés se maradjon. Nem szabad végtagnak kint maradni, arra fog lecsapni a szörny.
„Szöjnyek májpedig vannak!” – Mondogatta sejpítve első lányuk. Ültek az ágya szélén, a kislámpa fényénél olvasták a sokadik mesét. A rituálé része volt a fürdés utáni masszírozás, majd fültisztítás is. És közben beszéltek, csak úgy ömlött belőlük a szó. A beszédfolyam nem csak az óvodából hozott élmények megosztását jelentette, hanem alkottak. Szavakat, mondatot, helyzetet. Egyik kedvenc játékuk az „Írd körbe”. Még akkor körvonalazódtak a sajátságos barkochba szabályai, amikor apró lányuk egy-egy tárgyat, helyzetet megfelelő szókincs hiányában nem tudott pontosan meghatározni. Írd körbe – lett az egyik szlogenjük. „Mire használják, milyen anyagból készül, mekkora méretű?” A napi új idegen szót eleinte észrevétlenül csempészték a mondatokba. Később már vadásztak a gyerekek az ismeretlenre. Annak érdekében, hogy ne kelljen csak a szülőkre hagyatkozni, maguk is kutattak. A közös vacsoránál szívmelengető pillanatok voltak, ahogy már a gyerekek alkották a rafinált mondatokat, és lesték testvéreik reakcióit az ismeretlen szóra. Majd büszke kacagással magyarázták el annak jelentését. Az egész napos munka után fáradtnak érezte magát, de valami ördögi energiainnováció okán egymást töltötték a családtagokkal. Eleinte csupán a párjával, később gyerekeik is magukévá tették a varázslatot. Ültek az asztalnál, és gyönyörködtek a csodában.
Alig várta, hogy megszülessen a fia. Két lány, két fiú. Tökéletes arányok. Tökéletesek, hogy a férfi és női mintát játékosan adják át. Szabadidejükben variálták a kis csapat összetételét. Volt, hogy mindannyian együtt mókáztak, de felhasználták a kombinatorikát is. Apa-fia, apa-lánya, anya-fia, anya-lánya. A nagyszülőkkel való jó kapcsolatra hagyatkozva nem maradhatott ki az apa-anya páros idő sem, amikor a kis csibészek nélkül töltötték egymást.
Máskor, míg a lányok csajosat játszottak, ők fiával a birkózásban vezették le a felesleges energiát. Ha szerencséjük volt, a viadal végére betoppantak a lányok, így a közönség is adott volt a győztes ünneplésére. Harmadik gyermekük születése tette fel a koronát kis referencia- és kontrollcsoportjukra. Gyermeke egyik matematika könyvének előszava volt a tojásfőző robot története: „Képzeljünk el egy tojásfőzésre programozott robotot. A robot által elvégzendő feladatokat, utasításokat vegyük sorba:
- Végy az alsó szekrényből egy fazekat.
- A mosogatónál engedd háromnegyedig vízzel.
- A hűtőajtó felső rekeszéből vegyél ki három tojást.
- Tedd a kivett tojásokat a vízzel telt fazékba.
- A fazekat tedd fel a tűzhelyre.
- Gyújtsd meg a tűzhelyet a fazék alatt.
- A víz forrásától számítva tíz perc múlva zárd el a tűzhelyet…
Nézzük, mi történne, ha a hűtőben nem lenne tojás, mert elfogyott. A program futása, és így a robot is leállna. A helyzet megoldásához robotunknak kellene egy ELÁGAZÁS az utasítássorozatba, hogy HA a hűtőben nincsen tojás, AKKOR menj a boltba és vegyél.”
Szülőként fantasztikus örömmel töltötte el minden olyan pillanat, amikor gyermekeinek nem volt szüksége az ELÁGAZÁSRA, amikor végig tudták önállóan gondolni, hogy mi szükséges a helyzet megoldásához. Az örömöt, amit ilyenkor érzett, az életet felfedező gyermek KREATIVITÁSA okozta. Újat alkotott. A meglévő ismereteit felhasználva, azokra alapozva talált megoldást az általa tapasztalt problémára.
Mire idáig ért gondolataiban, háta mögül neszezést hallott, az ablaküveg tükröződésében látta a közeledőt. Még ennyi idő után is gyorsulni kezdett a pulzusa, becsukta szemét, várta. Az illat egy leheletnyivel hamarabb érte el receptorait, mint ahogy a két puha kéz átkarolta derekát. A kezek tulajdonosa egész testével rásimult, egybeolvadtak, a fej oldalra fordulva hátán megpihent. Minden rendben van, szívverése visszaállt a normálisra. Így teltek el hosszú percek, egyikük sem mozdult, csak a szívük dobbant egy ütemre. Töltődtek – ők így hívták. Sok éve adnak egymásnak így életerőt, és mégsem fogyott el.
Legutóbbi hozzászólások