Emberek

Kora este a busz Bologna boldogtalanabbik felén bandukolt. Most áll. Benne a levegő is.

A tűzoltó szabadnapján hazafelé tartott. A sikoltásra figyelt fel. A második ökölcsapást követően sikerült elkapnia a vékony csontos kezet. Baljában elveszett az erőtlen kar. Jobbját ösztönszerűen ütésre emelte, de megállt a levegőben. Ő véd, nem támad.

A férfi némán maga elé meredve ül. A karjain lévő piszkos, de nem réginek tűnő kötések árulkodnak korábbi harcairól. Jellegzetes szatyra lába mellett, benne élete összes vagyonával. „Nem emlékszem, mi történt.” – motyogja maga elé. „Bocsánat, ha bántottam…”

A nő reszket. Duzzadt, vérömlenyes arcát nedves zsebkendővel borogatja. „Nem én ültem oda hozzá, ő szállt fel később. Ő ült le velem szembe, nem én kerestem a bajt.” Áldozatként magyarázkodik.

Az idegen nem beszéli az ország nyelvét, de ez nem akadályozza meg, hogy a duzzadt arcú hölgy mellett állva, kezében egy mappát tartva legyezze a sérültet. Egyetlen szó nélkül karjai lassan, ütemesen mozognak le-fel.

A mentőgépkocsiból ketten szállnak ki. Egyikük a hölgyhöz lép, az arcát vizsgálja. Másikuk a néma férfihez hajol le. Nem ítélkezni jött, hanem menteni. „Kezelik valahol pszichiátrián?”

A nő mentőautóban, a férfi a rendőrautóban távolodik. A tűzoltó két megállóra lakik, sétálni kezd. Az idegen szintén gyalog visszafelé indul. Elmentek mind. A buszvezető egyedül maradt. Kiszáll a fülkéből. Az utastérben lehajtott fejjel leül. Térdeire könyöklő helyzetét kívülről nem látni. Vállai mozogni kezdenek…arcát kezeibe temeti. Nincs vér, nem volt erős fékezés sem ütközés. Indulhatna tovább, de kicsit zokog. Ő is hatvan év körüli, mint a férfi. Hosszú hónapok feszültsége jön ki rajta. Albérletben lakik. Családja messze él tőle, kéthavonta látja őket.