Sárga-fekete, sárga-fekete, sárga-fekete.

Őrült, rohanó stroboszkóp. Az ostorlámpák fénye az út két szélén viharzik velünk. Dühödt darázsként zümmögnek fülünkbe az elsuhanó oszlopok. Dübörög a motor, a fordulatszám az egekben. Száguldunk át az éjszakán, a leengedett ablakon bevág a huzat. Lobog a vérünk, a hátul ülőknek a hajuk is. Szánk fülig ér, ahogyan a kocsi járdától járdáig cikázik az úton, kihasználom a nemrég elállt esőtől még nedves aszfaltot, kilinccsel előre csúszik az autó. A tükörben gyönyörködöm a lányban, kinek csodás hosszú barna haja időnként eltakarja kéken ragyogó szemeit. A szemeket, amelyekkel néz rám lassan nyolc hónapja, amelyekbe beleszerettem, s amelyek most is keresik a tekintetem. Látom csókos ajkát, rikoltozásunkban nem hallom, de leolvasom róla a „szeretlek”-et.

Utolsó évünkben csatlakozott az osztályhoz, szülei munkája miatt költöztek a városba. Szünetben lépett a terembe a karcsú, hosszú lábú szépség. Páran voltunk csak bent, a csapat egy része elrejtőzve hódolt a kamaszság kötelező lázadásának. A folyosó végi WC egyik fülkéjében kucorodtak egymásra, és a kisablak felé hajolva fújták a szülőktől elcsórt cigi füstjét. Sokszor hívtak engem is, de sosem tartottam velük. Évekig tartó kitartásomért akkor kaptam meg a jutalmam, a fiúk közül én pillanthattam meg elsőként az új lányt.

Egyedül robogunk az úton, ellenfél hiányában magunkkal és az idővel versenyzünk. Úgy kell a kereszteződéshez érni, hogy a lehető legnagyobb sebességgel tudjunk áthaladni zöld jelzésen. A két út találkozásánál százhúsz fölötti sebességnél az autó elemelkedik a földről is. Centiméterekre csak, de köröttünk a tomboló közönséget látjuk, amint egy arénában lángoló gumikkal ugratunk át az egymás mellé állított roncsautókon. Földet éréskor pilótának érzem magam, aki százötven utassal a fedélzeten szörnyű keresztszélben is halált megvető bátorsággal épségben rakta le a repülőt. Mellettem mámor ittasan gyerekkori cimborám feszít. Elől a két férfi, hátul az imádott nők.

Hónapokon keresztül csak lopva mertem rápillantani. Előző években nem mentem ki annyit a táblához, mint akkor. Mivel mögöttem ült, csak így volt lehetőségem óra közben látni. Annak érdekében, hogy görcsölve ne égjek mindenki előtt, nem volt elég a szokásos mókázásom, bizony fel kellett készülnöm. Észrevétlenül javultak a jegyeim, a szerelem a tanulmányi eredményemnek is jót tett, bár arról, hogy szerelmes vagyok belé, ő még mit sem sejtett.

Jogsi hiányában apu felügyelete mellett csak eldugott helyeken vezethettem. De többre vágytam. Így elalvásuk után kilopóztam, hogy ne ébredjenek fel, az öreg járgányt kitoltam a sarokig, és csak ott indítottam be. Sokat kockáztattam, de mit bántam én, ha egy-egy ilyen kiruccanásunk után mellkasomhoz bújva nyugtatta le dübörgő szívverését. Két éve a nagyihoz autóztunk le, és a kétszáznegyven kilométeres utat szakítottuk meg egy kis vezetési ismeretátadással. Eltekeregtünk egy elhagyatott pusztába, apám átültetett a kormány mögé, majd mosolyogva mordult egyet; – csapassunk. Nem sokat szólt, de láthatóan élvezte, hogy különösebb magyarázat nélkül is magamévá tettem a vezetés fortélyát.

Apró település az otthonunk, éjjel két óra felé kihalt itt minden, senki sem jár az utcán. Most mégis egyre több autó tűnik fel, így a külváros felé vesszük az utat. A szerpentin kevésbé megvilágított kanyarjaiban nagyobb a kihívás. A hangulat a tetőfokán, bömböl a rádió. A hangerőnk és a sebességünk sem csökken. Hol a jobb oldalra dőlünk halomba, hol a bal oldali kerekek sivítanak fel, ahogy a kanyarokban gyűrődik a gumi a ránehezedő terheléstől.

A vezetési alapok elsajátítása után már egymástól tanultuk a kunsztokat. A baráti körben szinte senkinek sem volt jogosítványa, de egymást überelve, egymást lesve fejlődtünk. Mikor valamely szülőm vezetett, mellette ülve morbid vágy fogalmazódott meg bennem; történne valami baj, amikor nekem kellene helyt állnom. Anyám pedig a maga egyszerű módján igyekezett tanácsot is adni. Ha esetleg rosszul lenne, fordítsam el, majd kapjam ki a kulcsot. Megmentő akartam lenni, a hétköznapi hős, aki egy hirtelen jött problémánál nem veszíti el a fejét. Akkor még dehogy gondoltam én végig, hogy ez a slusszkulcs-kivétel nem a legcélravezetőbb lenne, elképzeltem, ahogy a jobb oldali ülésről átnyúlok. Ott ülve gyakoroltam a mozdulatot, nem akartam úgy járni, mint féléve. Nagyi születésnapjára gyűlt össze az egész család. Kétéves unokatestvérünk a délutáni alvását töltötte a nagyszülőknél. Gyerekágy hiányában a kereveten aludt, és leesés ellen két széket tettek nénémék a heverő elé. Nagy sírásra rohantunk be mindannyian, a kis fickó lába álmában beakadt a háttámla réseibe. Kis kamaszként gondolkodás nélkül a nyers erőt láttam megoldásnak, szét akartam feszíteni a szék háttámláját. Apám a szokott nyugodtságával lépett mellém, és hatalmas kezeivel elfordította az apró lábat. Nem rombolt, egy pillanat alatt átlátta a helyzet megoldását. Ilyen akartam lenni.

Váratlanul vércseként csap le ránk hátulról a sziréna, és egy pillanat alatt már a nyomunkban a rendőrautó. Meg sem fordul a fejemben, hogy megálljak, tövig nyomom a gázpedált. Elnémulunk, a sziréna túlüvölti a hangos zenét. Mint a tenyeremet, úgy ismerem az utat. Már kiskölyökként, bringával bejártuk a legkisebb erdei utakat is. Most nem a kanyaroktól, hanem a félelemtől süppedünk az ülésben egyre mélyebben, a lányok hátul szinte elfekve zokognak. A szívem és a dugattyúk ritmusra zakatolnak. Markolom, ujjaim fehérednek a kormányon, eggyé válok az autóval. Nem fordulok oldalra, de érzem barátom rettegését. Melyiktől tart jobban; ha megállnánk, vagy ha száguldanánk tovább? Nincs időm megkérdezni… Talán az előző gondolat vonta el a figyelmem. Kisodródunk a kanyarban, az út szélén az autó megemelkedik, de most nyoma sincs a korábbi mámornak. A lelátók üresek, magunk vagyunk a zuhanásban. Egy örökkévalóság az egész. Az aszfaltot vesztett kerekek, mint kiszabadult vadlovak, kik lerázzák a hámot. Visszaengedem a gázpedált, már hasztalan. A kormányt céltalanul mozgatom, pedig tudom, hogy felesleges. A mozdulat közben kezeim az ablaktörlőt bekapcsoló karba akadnak. Még látom a balra felcsapó gumilapátokat, hatalmas ágak szakítják át a szélvédőt, aztán csend…

Kinyitom a szemem, nem mozdulok, a sötétben bámulom a plafont. Csend van. Itt is. Szólni próbálok anyának, hogy jöjjön be a szobába. Kiszáradt torkom csak rekedt hangokat présel ki. Semmi válasz a házból. Az álom lassan engedi az ébrenlétet bekúszni. Sok éve volt a baleset, ahol legjobb barátom meghalt. Szerelmem, ki tudja, merre jár. Ő apró sérülésekkel megúszta, a kórházban egyszer még meglátogatott, aztán elköltöztek a városból. Ahogy tisztul a kép, úgy jön rám a hányinger. Ki a mosdóba. Levetem a takarót, átcsúszok a kerekesszékbe. Lassan az ajtó felé gurulok, a parkettában lévő vágás előtt megállok. Azt nézem hosszú másodpercekig. Apa fűrésze harapott bele sok éve, mikor a küszöböt vágta le, hogy könnyen tudjak közlekedni a helyiségek között. A lakás számos helye apa keze nyomát dicséri. Nem szeretett kapkodni. Kockás lapon aprólékosan megtervezte a munkát. Méregetett, számolt, összeírta a szükséges anyagokat. Dudorászva, nyugodt tempóban. Ám dudorászása hümmögéssé halkult, a küszöbnél remegett a keze, mellé is vágott. Pár hónap telt csak el, hogy kamasz fia elveszítette a balesetben mindkét lábát. A mindig rohanó gyerekből egy roncs lett. Ő mondta így, de aztán elszégyellte magát, hogy roncsnak nevezett. Milyen dühös volt, amikor egyik éjszaka elvittem az autót, és reggelre úgy tettem vissza majdnem ugyanoda, hogy kifogyott a benzin. Reggel hiába indult volna dolgozni, a kocsi nem indult. Az első dühe után jót nevettünk ezen. Magát hibáztatta, hogy szigorúbb apaként elkerülhette volna a balesetet. Ha hallgatólagos belegyezését nem adja az éjjeli kiruccanásokhoz, ma meg lenne mindkét lábam. Ő legalábbis így gondolta. Bele is betegedett ebbe, a baleset után pár évvel ment el. A kórházból hazaérve még szokásához híven céltudatosan tervezte a jövőt. Vagy csak problémamentes környezetet akart hátrahagyni. Kész terve volt, hogy mit kell változtatni a lakáson. A küszöbök megszűntek, a szűk ajtókat kicserélte teljesen, a fürdőben feljebb került a mosdó, hogy a kerekesszék alá férjen. Nem kapcsolok lámpát. A tükörben az ablakon beszűrődő lámpafényben is látom, hogy hajam teljesen ősz. Eltelt harminc év. Anya soha többet nem ült autóba. Tíz évvel a baleset utánig bírta csak.